Franciaországból vagy a PACA régióból egyenlőre nem sokat láttam, ezért inkább a munkahelyen tapasztaltakat osztom meg. A csapatomban többségében franciák dolgoznak, de van görög és mexikói munkatársam is, illetve kínai gyökerekkel rendelkező francia kollégám.

Ami a legfontosabb különbség, hogy az emberek nem sírnak-picsognak állandóan. Konkrétan a héten nem hallottam senkit rinyálni arról, hogy milyen nyomorult a munkája, vagy az élete. Teljesen más ilyen pozitív körülmények között dolgozni.

És hogy mit csinálnak a panaszkodás helyett? Dolgoznak, leszámítva az ebédidőt, kávészüneteket, bár ez utóbbiakból nem látom, hogy olyan sok lenne. Kilenc éve már eltöltöttem pár hónap gyakornokként egy francia állami cégnél, na ott a kávészünetek is hosszúak voltak, itt nem.

Ellenben az ebédidő hosszú. Nagyon. A cégnél, ahol dolgozom hétfőtől csütörtökig 9-től fél 6-ig, pénteken 5-ig tart a munkaidő, amibe belefoglaltatik az egyórás ebédszünet. A munkatársaim max fele ér be 9-re, inkább fél 10 körül érnek be, vannak akik még később. Ellenben ha már későn érnek be, akkor jól meg is nyújtjuk az ebédszünetet. Vagy csak az én órám által mutatott idő görbül meg a térben, vagy tényleg másfél-két órás ebédszüneteket tartunk.

Hétfőn csatlakoztam a céghez, ide-oda vittek, cégbejáró túra, HR, stb, így csak háromnegyed egy körül jutottam ebédhez, amikor csatlakoztam a csapatom pár tagjához. A főnököm akivel együtt mentem, mondta, hogy siessünk, mert meetingje lesz. Kiderült, hogy háromnegyed óra múlva...

Kedden a bankszámlám megnyitásával voltam elfoglalva ebédidőben, de talán ez volt az a nap, amikor nagyjából egy óra alatt végzett a csapat többsége.

Szerdán elsétáltunk egy a mi irodánktól gyalog 15 percre lévő másik, szintén a céghez tartozó iroda éttermébe, mivel ott nagyobb a választék, finomabb és olcsóbbak is az ételek. Egyszer csak ránéztem az órámra, egy óra... Még mindenki nyugodtan ült egy darabig, amikor is elmentünk kávéért, majd vissza dolgozni. Na, ez a szünet alsó hangon másfél óra volt.

Másnap megkérdezte a mentorom, hogy lemegyek-e velük a partra ebédidőben. (Csak a miheztartás végett: a part olyan 8-10 km-re van.) Naná! Azt beszéltük meg, hogy veszünk szendvicseket és megesszük a parton. Én ezalatt azt értettem, hogy veszünk szendvicseket, amiket megesszük a parton. Fél óra alatt kényelmesen el lehet őket fogyasztani, előtte-utána pedig van negyed-negyed óránk autózni. Mily' naiv gondolat volt ez!

Félreértettem a helyzetet. Akik nem, ők fürödtek is a tengerben, én egy kölcsön kapott rövidnadrágban pedig térdig be tudtam gyalogolni a tengerbe egy mexikói kollégámmal, aki szintén nem fürdésre készült. Aztán szendvicsevés, napozás, beszélgetés. Két óra elteltével újra az irodában voltunk.

Pénteken pedig pétanque-ozni mentünk egy a közelben lévő - kocsival 10 perc - parkba. Bár a dokumentumfilmekből úgy tűnik, hogy ezt a játékot csak a 80 és a halál között lévő emberek gyakorolják, a valóság teljesen más. A fiatalok is szívesen játsszák és ápolják a hagyományokat. És még élvezetes is, azt nem mondom, hogy nagyon megmozgat, de csapatban játszva jókat lehet nevetni.

Megint két órára értünk vissza.

Most hogy már mindenki kellően megutált és azon gondolkodik, hogy ezek a csigazabálók hogy is élhetnek olyan jól, ahogy, jöjjön az érem másik oldala. Amint mondtam, nehezen érnek be reggel és az ebédszünetek is elnyúlnak, azonban nem dobják el az egeret fél 6-kor. Nagyjából amennyivel elnyúlnak a szünetek, annyival később is mennek haza. És amint mondtam, az ebédszünetet leszámítva dolgoznak, nem például a telefonon lógnak.

Kellemesek ezek az ebédek, nagyban megkönnyíti a csapatba való beilleszkedést. Emellett nagyon jó látni, hogy a pozitív mentalitással is lehet dolgozni, méghozzá csapatszinten!

Mielőtt útnak indultam, azt hittem, hogy hosszasan fogok tudni írni esténként. Ebben már pár nap után sem hiszek, de mivel meg akarom osztani az élményeimet, ezért alkalmazkodom. Írok röviden, címszavakban.

Tegnap munka után gondoltam, hogy lenézek Antibes-ba, illetve a Carrefour-ba, hogy legyen mit ennem vacsorára és másnap reggelire. Rögtön bele is kerültem egy kilométeres dugóba, majd kiderül idővel, hogy ez mennyire mindennapos.

Mire beértem Antibes-ba, a forgalom csillapodott jelentősen. Az a benyomásom, hogy akinek korábban gondjai voltak az emelkedőn való elindulással, az nagyon gyorsan meg fogja tanulni ezen a környéken. Az utak szűkek és nagyjából csak a parton és a közvetlen környezetében vannak sík szakaszok.

A Carrefour-ban annyi ember volt, amennyit otthon a legnagyobb hipermarketekben is csak ünnepek előtt lehet látni. Ellenben a sorok a pénztáraknál rövidek, ugyanis működnek! Bárhova álltam volna be maximum 3. lettem volna a sorban. Ellenben meg kell nézni, hogy melyik sorba álljak be: külön sor van a speciális hitelkártyákkal rendelkezőknek, külön a keveset vásárlóknak, külön a kismamáknak és nyugdíjasoknak.

Kedd este két szintén frissen kezdő katalán kollégámmal lementünk Juan les Pins tengerpartjára egy szülinapi bulira. Sok nemzet távolba szakadt emberével lehetett találkozni, lengyelekkel, románokkal, spanyolokkal, olaszokkal. Egy közös volt bennünk, (szinte) mind egy cégnél dolgozunk és beszélünk angolul. A képen ebből semmi nem látszik :)

Bár a bárok drágák, de sokan a boltokban veszik meg az innivalót, ropogtatni valót és lemennek a partra mulatni. Elég jó programnak tűnik.

Hosszú út vezetett Franciaországig. Amint azt korábban már említettem, a kíváncsiságtól vezérelve több oldalra is feltöltöttem az önéletrajzom, illetve elkezdtem állásokra pályázni - hozzáteszem nem sok sikerrel.

Márciusban egy kedd délután éppen franciaórán ültem, amikor megcsörrent a telefonom. +33... Még jobban meglepődtem, amikor megtudtam, hogy szoftver-fejlesztő állásba keresnek fiatal informatikusokat és az önéletrajzomat látva rám is gondoltak. Sosem voltam szoftver-fejlesztő... Ellenben mivel ilyen szakmai irányba szerettem volna elmozdulni, nagyon örültem.

Másnap újra hívtak telefonon, beszélgettünk a tapasztalataimról és abban maradtunk, hogy még az önéletrajzomon felül egy külön oldalon kifejtem, hogy milyen fejlesztéseim voltak, akár legyen azok apró alkalmazások, amiket a DBA munkám megkönnyítésére írtam, akár legyenek egyetemi projektek.

Pár hét elteltével értesítettek, hogy a menedzser - bárki is volt ő - elfogadta a jelentkezésemet, kitöltetem az online teszteket.

Meg még egy 5 oldalas dokumentumot, mindenféle adattal, ami egyébként már megvolt nekik. Sebaj, multikörnyezetben az ilyen feladatokhoz hozzászokik az ember. Emellett ki kellett töltenem egy angol, egy személyiségi, valamint egy analitikai és egy szövegértési tesztet.

Az analitikai teszt során két kérdésre nem maradt elegendő időm, nem is éreztem, hogy túl jól sikerült volna. Mikor a teszt kitöltése után két héttel még mindig nem jelentkeztem, el is könyveltem, hogy ide nem vettek fel.

Aztán május 6-án ismételten egy francia számról hívtak, miszerint megfeleltem a teszten és szeretnék ha részt vennék egy személyes interjún Sophia Antipolisban május 27-én. Az egyik szemem sírt, míg a másik nevetett, hiszen ez a nap kapcsolatunk évfordulója a feleségemmel. Végül úgy döntöttünk, hogy elmegyek, sőt mi több, elmegyünk az interjúra.

A cég rugalmas volt, belementek, hogy a jegyemet nem vasárnapra, hanem szombatra foglalják, ellenben így a szállást magunknak kellett megoldanunk. Sebaj, legalább szépen ünnepelhettük az évfordulónkat, ami az interjú napjára esett. Nem ettünk különlegeset, de azért egy pizzát elfogyasztani, némi cidre-vel a Promenade des Anglais-n sem mindennapi.

A HR-s interjútól tartottam a legkevésbé, általában jól el tudom adni magam, azonban mégis ez tűnt a legnehezebbnek. Szerintem az interjúztató hölgy ugyanúgy, mint én, nem szeret éhes lenni és mivel a délelőtti turnusból én voltam számára az utolsó - déli kezdéssel, kissé feszült volt már, és mindenbe belekötött, amit mondtam. Nem tudom eldönteni mind a mai napig, hogy csak tesztelt, megpróbált-e kihozni a sodromból a személyiségi teszt eredményei alapján, vagy csak ő volt feszült. Én kekszekkel felkészülve mentem neki a napnak, hogy ne eshessek éhségérzetem áldozatául.

Délután két menedzserrel volt szakmai interjúm. Szerencsére nem olyan interjúk voltak, ahol az objektum orientált programozás rejtelmeiről faggattak volna, hanem az eddigi tevékenységeimről kellett mesélnem, arról, hogy miért illenék bele a cég profiljába, hogy tudnám kamatoztatni DBA múltamat. Illetve a második interjún elég jól elbeszélgettünk a relációs, illetve a noSQL adatbázisok jelenéről, jövőjéről. Mivel a HR-es interjú végén elárulták, hogy 95% feletti pontszámot értem el az analitikai és a szövegértési teszten, semmi okom nem volt az aggodalomra.

Másnap reggel repültünk haza, Budapestre. Pár órával a leszállás után felhívtak a cégtől, kérdezte a HR-es kapcsolattartóm, hogy érzem, hogy sikerült az interjú, milyenek a benyomásaim, tetszett-e a környék. Kinek ne tetszene a környék? :) Elmondtam, hogy amikor 9 éve arra jártam, akkor is tetszett, az interjút pedig élveztem. Erre azt a választ kaptam, hogy ők már reggel összeültek és szerintük is jó voltam, 10 napon belül megkapom az ajánlatukat.

És tényleg megkaptam! Nem részletezem sem az ajánlatot, sem a kézbesítés körülményeit, az majd egy másik posztot érdemel. De a lényeg, hogy megkaptam és nem csak az alapbér bizonyult korrektnek, hanem a relocation package is. Konkrétan ilyen csomagról nem is álmodtam korábban. Egy visszautasíthatatlan ajánlatot kaptam.

Amint az a fenti történetből kitűnik, eléggé elhúzódott a felvételi eljárás, így nem csoda, hogy mire megkaptam a visszautasíthatatlan francia ajánlatot, addigra már egy észak-ír ajánlatom is volt DBA pozícióba, amit korábban elfogadtam. Bár kellemetlennek éreztem, de végül visszamondtam az ajánlatukat. Az észak-ír cég egyébként francia HR-ese felhívott és megkérdezte milyen ajánlatot kaptam, mit tehetnek azért, hogy mégis őket válasszam. Bár nem tehettek semmit, de mégis megdöbbentett a hívás. Ez a kérdés, messze több volt annál, mint amit a korábbi cégemtől kaptam. Ott csak folyamatosan azt hallgattam, hogy nagyon jó vagyok, nagyon jó vagyok és majd hamarosan áttesznek egy másik csapatba. Hogy valójában hogyan tarthattak volna meg, nem érdekelte őket.

Valahol ez rosszul esik, de így kellett alakulnia: szakmailag sokkal jobb ajánlatot kaptam és emellett meg fogunk tanulni magas szinten beszélni franciául egy csodálatos környezetben.