Franciaországból vagy a PACA régióból egyenlőre nem sokat láttam, ezért inkább a munkahelyen tapasztaltakat osztom meg. A csapatomban többségében franciák dolgoznak, de van görög és mexikói munkatársam is, illetve kínai gyökerekkel rendelkező francia kollégám.

Ami a legfontosabb különbség, hogy az emberek nem sírnak-picsognak állandóan. Konkrétan a héten nem hallottam senkit rinyálni arról, hogy milyen nyomorult a munkája, vagy az élete. Teljesen más ilyen pozitív körülmények között dolgozni.

És hogy mit csinálnak a panaszkodás helyett? Dolgoznak, leszámítva az ebédidőt, kávészüneteket, bár ez utóbbiakból nem látom, hogy olyan sok lenne. Kilenc éve már eltöltöttem pár hónap gyakornokként egy francia állami cégnél, na ott a kávészünetek is hosszúak voltak, itt nem.

Ellenben az ebédidő hosszú. Nagyon. A cégnél, ahol dolgozom hétfőtől csütörtökig 9-től fél 6-ig, pénteken 5-ig tart a munkaidő, amibe belefoglaltatik az egyórás ebédszünet. A munkatársaim max fele ér be 9-re, inkább fél 10 körül érnek be, vannak akik még később. Ellenben ha már későn érnek be, akkor jól meg is nyújtjuk az ebédszünetet. Vagy csak az én órám által mutatott idő görbül meg a térben, vagy tényleg másfél-két órás ebédszüneteket tartunk.

Hétfőn csatlakoztam a céghez, ide-oda vittek, cégbejáró túra, HR, stb, így csak háromnegyed egy körül jutottam ebédhez, amikor csatlakoztam a csapatom pár tagjához. A főnököm akivel együtt mentem, mondta, hogy siessünk, mert meetingje lesz. Kiderült, hogy háromnegyed óra múlva...

Kedden a bankszámlám megnyitásával voltam elfoglalva ebédidőben, de talán ez volt az a nap, amikor nagyjából egy óra alatt végzett a csapat többsége.

Szerdán elsétáltunk egy a mi irodánktól gyalog 15 percre lévő másik, szintén a céghez tartozó iroda éttermébe, mivel ott nagyobb a választék, finomabb és olcsóbbak is az ételek. Egyszer csak ránéztem az órámra, egy óra... Még mindenki nyugodtan ült egy darabig, amikor is elmentünk kávéért, majd vissza dolgozni. Na, ez a szünet alsó hangon másfél óra volt.

Másnap megkérdezte a mentorom, hogy lemegyek-e velük a partra ebédidőben. (Csak a miheztartás végett: a part olyan 8-10 km-re van.) Naná! Azt beszéltük meg, hogy veszünk szendvicseket és megesszük a parton. Én ezalatt azt értettem, hogy veszünk szendvicseket, amiket megesszük a parton. Fél óra alatt kényelmesen el lehet őket fogyasztani, előtte-utána pedig van negyed-negyed óránk autózni. Mily' naiv gondolat volt ez!

Félreértettem a helyzetet. Akik nem, ők fürödtek is a tengerben, én egy kölcsön kapott rövidnadrágban pedig térdig be tudtam gyalogolni a tengerbe egy mexikói kollégámmal, aki szintén nem fürdésre készült. Aztán szendvicsevés, napozás, beszélgetés. Két óra elteltével újra az irodában voltunk.

Pénteken pedig pétanque-ozni mentünk egy a közelben lévő - kocsival 10 perc - parkba. Bár a dokumentumfilmekből úgy tűnik, hogy ezt a játékot csak a 80 és a halál között lévő emberek gyakorolják, a valóság teljesen más. A fiatalok is szívesen játsszák és ápolják a hagyományokat. És még élvezetes is, azt nem mondom, hogy nagyon megmozgat, de csapatban játszva jókat lehet nevetni.

Megint két órára értünk vissza.

Most hogy már mindenki kellően megutált és azon gondolkodik, hogy ezek a csigazabálók hogy is élhetnek olyan jól, ahogy, jöjjön az érem másik oldala. Amint mondtam, nehezen érnek be reggel és az ebédszünetek is elnyúlnak, azonban nem dobják el az egeret fél 6-kor. Nagyjából amennyivel elnyúlnak a szünetek, annyival később is mennek haza. És amint mondtam, az ebédszünetet leszámítva dolgoznak, nem például a telefonon lógnak.

Kellemesek ezek az ebédek, nagyban megkönnyíti a csapatba való beilleszkedést. Emellett nagyon jó látni, hogy a pozitív mentalitással is lehet dolgozni, méghozzá csapatszinten!